Honlapjukról az összes számuk letölthető

http://www.illuzio.net/

Zene és szöveg:
Huszti Gergely
Hangszerelés: Illuzio
Képanyag, design: Illuzio
Felvételek: Demeter Ádám, Abnormal Stúdió, Stúdió 202
© minden jog fenntartva!

Illuzió a myspace-on

Illuzió Fórum itt

Az utód formációk honlapjai egyelőre nem igazán "működnek" (ma még), de a zenekarnévre rákeresve a Google-ban vagy a YouTube-on van némi információ.

tai chi teacher.hu

nemereszt.hu

A zenekar 2003-ban ült le, fák alá, asztal köré, ital mellé, megállapodtak, hogy legyenek, hogy legyen. Például koncert egy állóhajón, egy raktárban, kis büdösben, nagy hodályban, ponyva alatt, víz mellett, kisszobában, lábrázva, ábrándosan, mintha élnénk. Lett.

 

Aztán még olyanokat is kigondoltak, hogy az örökkévalóságnak korongon lenni, az jó, letehető asztalra, mégis volt valami értelme, nemhiába, na! Volt. Ki családos, ki magánzó, ki éppen kár, ki éppen végre, változóan: jókedd, rosszkedv, próba előtt, közben, után, örömbánat, lemonda. Van. Mások szerint más, konkrétabban, értelmesen, nem akadozva: Az Illuzionisták összetéveszthetetlen stílusa sanzonnak elektronikus, popnak retró, hígnak mondandós, töménynek light. Egy hanyatlásában is fenséges, letűntnek hitt, de bennünk rejlő világot keltenek életre. A zene fülbemászó, bódító, meglehetősen addiktív, elsősorban bölcsészlányok - felrázva, nem keverve - fogyaszthatják, karba tett kézzel éppúgy, mint ütemre járó lábbal. Az Illuzio zenekar három éve működik ezen a néven, de a tagok lassan tíz éve zenélnek együtt. Mindez meg is látszik az együttes zseniálishoz közelítő produkcióján: elragadó ritmikai változatosság, hangszeres gazdagság és nagyon szellemes szövegek.

„Megkérdezték, nem vagyunk-e lezüllött drogos arcok” - Illuzio interjú

2010.03.29.

Hobbizenekar, amelybe viszont szívüket, lelküket beleteszik – így szól az Illuzio zenekar tagjainak ars poeticája. Outsidernek tartják magukat az underground zenei színtér szereplői között, azonban ennek ellenére szakmai körökben mára megkerülhetetlenné váltak. Huszti Gergely frontembertől és Herman Péter basszusgitárostól ezen kívül többek között azt is megtudtam, mennyire menőnek számít színészcsaládban felnőni, illetve hogy a populáris média alakítóitól legtöbbször igencsak távol áll a metaforikus gondolkodás.

A Pesti Est a „szimatszatyr os alternatív indierock” szóösszetétellel írta le a zenéteket, ami nem egészen fedi a valóságot. Ti hogyan jellemeznétek a stílusotokat annak, aki először hall rólatok?

Gergő: Nem szeretnénk megfelelni azoknak a kritériumoknak, amiket általában támasztanak egy-egy műfaj irányában. Talán azt mondanám rá, hogy sanzon-rock, ha egyáltalán létezik ilyen – ha meg nem, akkor most már létezik. Valami ilyesmit képviselünk, illetve a dalforma örök, és ezt mi egy ilyen köntösbe bújtatva adjuk elő, de persze számtalan egyéb módon is meg lehetne tenni. Ez az, ami igazából érdekes számunkra: milyen alakjai, formái létezhetnek egy adott tartalomnak.

Mennyire zavar titeket, hogy a Kicsikém ismertségében ennyire kiemelkedett a többi dalotok közül?

Gergő: Nem mondanám, hogy zavar. Az más kérdés, hogy egy olyan dalról beszélünk, amit már nagyon sok ideje játszunk, és a repertoárunkban szerintem vannak már erősebb és izgalmasabb számok. De nyilván ebben a dalban van valami sajátos varázs, ami általában elsőre megfogja az embereket. Ennek persze örülünk, de ettől függetlenül próbálunk kibújni a saját bőrünkből és magunk számára is átfogalmazni a jelentését, mert ha sokszor eljátszod ugyanazt, egy idő után unalmassá válik, illetve a minősége is esik.

Péter: A Kicsikém egyébként tipikusan az a szám, amire rámondják, hogy A Sláger, amiből minden zenekarnak kell egy. Ez az, amit mindenki ismer, amivel a csapatot azonosítják. Nagyon sok ilyen példát lehetne mondani, mondjuk a Kaukazus és a Szalai Éva, vagy ezer egyéb.

Ti viszont a szó szoros értelmében mégsem futottatok be. Ennek mi lehet az oka?

Péter: Szerintem arról van szó, hogy azokban az esetekben, amikor a Kicsikém befutás-esélyes közegbe került, mindig rosszkor volt rossz helyen. Vagy inkább fogalmazzunk úgy, hogy nem jókor volt jó helyen. De ez még várat magára, szóval maradt rá esély.

Gergő: Plusz még azt hozzátenném, hogy ha megnézed az első négy sort, ez ma egy populáris médiában dolgozó szerkesztőnél kiverheti a biztosítékot, mert nyilván arra kell gondolnia, hogy a hallgatók mire asszociálnak róla. Négy évvel ezelőtt játszottunk egy jótékonysági rendezvényen, ahol miután nagyon kedvesen és intelligensen felkértek minket, utána azért küldtek egy levelet, hogy nagyon remélik, mi nem a drogozást népszerűsítjük, és mi magunk sem vagyunk lezüllött drogos arcok. Először nem tudtuk mire vélni a dolgot, aztán szép lassan rájöttünk, hogy nyilván ez volt az oka. A metaforikus gondolkodást kevesen értik, az egyszerű lecsapódó szöveg pedig nyilván arról szól, hogy ez egy drogozást népszerűsítő dal. Szerintem ez is közrejátszhat abban, hogy nem sokan merik felvállalni a rádiós játszását.

Péter: Egyébként mikor a lányom óvodába járt, ez volt a kedvenc száma, mindig ezt énekelte. Képzeld el az óvónő fejét, mikor meghallotta… Teljesen megdöbbentek, behívtak minket hogy hát mit énekel ez a gyerek, aztán meghallgatták a teljes dalt, és azóta ők is éneklik.

Összesen hány számból áll a repertoárotok? Elég sok olyanról tudok, ami fel lett véve, viszont vagy nagyon rég nem játszottátok, vagy egyáltalán soha.

Gergő: Fején találtad a szöget, mert éppen ma volt egy beszélgetésünk a zenekarral, ahol arról is szó esett, hogy jó lenne felfrissíteni a programot. A probléma csak az, hogy mindenki száz felé van a saját életével és - bár a hobbizenekar egy pejoratív kifejezés -, alapvetően nem ebből élünk. Éppen ezért egy ilyen elhatározás keresztülviteléhez is több időre van szükségünk, úgyhogy úgy döntöttünk, hogy most egy ideig számírással, kreatív munkával leszünk elfoglalva, és kevésbé a koncertezéssel. Ez lehet hogy pár hónap lesz, lehet hogy fél év, nem tudni előre.

És inkább új számokat fogtok írni, vagy inkább a régieket felfrissíteni?

Is-is. Alapvetően nagyjából húsz szám az, ami rendszeresen forog a koncerteken, és van további negyven vagy ötven elfekvőben. Nagyon sok darab elveszett az út különböző stádiumaiban, vagy pedig félig lett kész - akkor úgy gondoltuk, nincs benne fantázia, most viszont már úgy, hogy meg tudjuk csinálni. Tehát nagyon sok anyag van, szeretnénk ezeket elővenni, de ehhez összpontosított figyelem kell. Mindenesetre lehetséges, hogy őszre teljesen új programunk lesz majd.

Másfél éve különdíjasok lettetek a Zöld Pardon tehetségkutatóján, azóta viszont nem indultatok hasonló megmérettetésen. Tervezitek még a jövőben, vagy lezártátok pályafutásotoknak ezt a részét?

Én azt gondolom, hogy mi azon a fokon már túl vagyunk, hogy azt próbáljuk eldöntetni magunkról, tehetségesek vagyunk-e, vagy sem. Ez nem nagyképűség, hanem egyszerűen ezt csináljuk hét éve, és ez egy fokmérője annak, hogy mennyire hiszünk benne. Nem hiszem, hogy a felfedezésre várás egy ideális lelkiállapot - nagyon sok keserűséggel és csalódással jár együtt. Azt sem látom, hogy igazán nagy kifutása lenne a tehetségkutatóknak. Egy-két zenekar valóban át tudott törni, de ugyanennyi le is morzsolódott a tehetségek közül. Tehát nem hiszem, hogy egy olyan rosta ez, amin tényleg csak a legjobbak akadnak fent.

A honlapotoknak és a lemezetek borítójának is kifejezetten igényes dízájnja van. Ki ennek a felelőse a zenekaron belül?

Demeter Ádámnak hívják, ő a dobosunk, ezen kívül pedig tehetséges grafikusművész - reklámgrafikában tevékenykedik, illetve fotós is. Vizuálisan leginkább ő fogja össze a produkciót. Ez egy nagyon nagy előny nekünk, hogy ilyen ember is van a csapatban. Mindenki magára vállal egyes feladatokat, ő pedig nyilván ebben a legjobb. Én nem értek hozzá, de vakon megbízom az értékítéletében ilyen téren.

Mindkét részről színészek a szüleid - felmerült benned fiatal korodban, hogy te is erre a pályára lépj?

Szerintem bőven elég ennyi színész egy családban, nem hiszem, hogy ezt a sort tovább kéne szaporítani. Nyilván ez egy nagyon érdekes gyerekkor volt, ami rengeteg pluszt jelentett. A korai szakaszban az osztálytársaim csak irigykedtek, mert mindig kérdezték, hogy mit csinálnak este a szüleim, én pedig mondtam, hogy mennek játszani. Ez nagyon tetszett mindenkinek, hogy ők egész nap csak játszanak, és ebből élnek. Nyilván ez egy különleges helyzet bizonyos szempontból, más szempontból viszont tök olyan, mint bármelyik rendes család. Ugyanazt csináltuk és csináljuk minden feszültséggel együtt a mai napig. Ami ilyen fajta ambícióm van, főleg dramaturgia, azt a saját munkámban és a zenében tudom kamatoztatni. De bennem sokkal inkább elemzői véna van, úgyhogy inkább azt hoztam előtérbe.

A polgári foglalkozásod az irodalomhoz köt téged, ez mennyire van kihatással a zenész, dalszerző, szövegíró énedre?

A munkám nincs kihatással a zenélésre, az sokkal korábban megvolt már. Nyilván tudatalatti hatások vannak, de konkrét megfeleltetés nincs, sőt próbálom is elválasztani a kettőt egymástól. Van egy polgári foglalkozás 8-tól 5-ig, és van egy másik, amit már sokkal előbb elkezdtünk, hisz mi már az Illuzio zenekar előtt is együtt zenéltünk.

A Kisszoba kezdeményezés hogy született, és a kimaradó tagok hogyan viszonyulnak hozzá?

Péter: Ez is pont aktuális, mert szintén ma beszéltünk róla zenekaron belül. Minden tag elmondta, aki nem vesz részt a Kisszobában, hogy száz százalékosan örülünk ennek dolognak, semmilyen neheztelés vagy féltékenység nincs bennünk. Mint Gergő is említette, mi már nagyon régóta zenélünk közösen, talán 96-ban alakult az első zenekarunk, és annyit töltöttünk már együtt, hogy az egésznek a barátság az alapja, mindenki örül a másik sikerének. Ezen kívül szerintem a Kisszoba-koncertek ugyanúgy erősítik az Illuzio előrejutását és fejlődését, vice versa működik a két dolog.

Gergő: Igen, tehát ebben ketten vagyunk a billentyűssel, Murányi Norbert barátommal, és nagyon szeretjük csinálni. A Hunniát, ahol a koncertekre sor kerül, én egy nagyon jó kezdeményezésnek tartom. Minimális az ilyen lehetőségek száma, és mi szeretnénk tevőlegesen részt venni benne. Értelmes emberek járnak oda, jó zenék szólnak, tényleg az egyik utolsó leletmentő hely, ahol más feldolgozásban és koncepcióban lehet zenéket hallani, mint egy rendes koncerten. Minden apró rezdülést lehet hallani, azt is, ha belefújsz a mikrofonba. Nekem emiatt nagyon intenzív élmény ott játszani, mert minden átjön. Tehát én csak támogatni tudom, és szeretném, ha minél tovább megmaradna a hely.

A Tai Chi Teacher miben több vagy kevesebb a Kisszobánál, és az elnevezés hogy ötlött fel benned?

Gergő: Ezt nem tudom megmondani, tudat alatti álomvilág, vagy valami ilyesmi lehet. Szóval semmiképp sem úgy született, hogy beírtam a google-be, mire jön ki a legtöbb keresési találat, és akkor ez így nagyon jó marketing.... (nevet) De szerintem egy jó szóalak, magyarul is van egy ritmusa. Ez egy önálló dolog, magamtól szöszölök vele, ki tudok próbálni más hangszerelési módokat, ebben szeretnék fejlődni. Én egy ilyen bolond vagyok, aki gyűjt magának különböző hangszereket, egzotikus cuccokat, ezeket próbálom felhasználni a szerzeményekben. Illetve egy picit másról is szól, mint ami az Illuzio zenekar szövegvilágát jellemzi. Bár a gondolatiságban vannak közös elemek, de valahol mégis más, úgyhogy ezt így leválasztottam. Egyelőre még nem tudom a kifutását, összegyűlt pár dolog amit fel akartam venni, közzétettem és láttam, hogy van ami működik. Az a fő célom, hogy kiéljem azt az énemet, ami nem feltétlenül a rockzene világa, hanem egy sokkal árnyaltabb dolog.

Mi újság a Janóval közös projekteddel? Annak lett valamilyen kifutása?

Az az igazság, hogy mostanában nem nagyon beszélünk, mert mindkettőnk élete más irányba ment el. Nála véget ért egy történet, nem tudom, pontosan hogy vannak most a fellépései, de csinálja a gyereklemezét, meg van ez a Kafkaz-produkció, szóval nyilván nagyon sok mindenben benne van. Mi egyszer, mikor konkrétan beszéltünk a dolgainkról, arra jutottunk, hogy azért elég sok időnek el kell ahhoz telnie, hogy mindenkinek elég energiája legyen még egy ilyen projektre is.

A hozzátok hasonló stílusú, underground körökben mozgó zenekarokkal vannak kapcsolataitok?

Péter: Magyarország egy kis piac, tehát alapvetően mindenki ismer mindenkit. Ettől függetlenül mi szerintem egyfajta outsiderek vagyunk. A szó jó értelmében hobbizenekar ez, mert azért szívünket-lelkünket beletesszük, és szerintem ahhoz képest, hogy nem napi 8 órát próbálunk, hanem ennyit dolgozunk, és heti két órát próbálunk, viszonylag magas színvonalat sikerült összehoznunk. Nyilván sok mindenkit ismerünk, sokakkal volt már közös koncertünk, de egyébként jól elvagyunk a saját köreinkben. Nem mondom, hogy nem keressük másokkal a kapcsolatot, de az igazat megvallva örülünk, ha saját magunkra jut elég időnk.

Van-e valaki, akár külföldiek is, akik hatással voltak (vannak) rátok?

Gergő: Szerintem sokan. De nem tudok az egész zenekar nevében beszélni, mert mindenki más zenét hallgat, ami tök jó. Mindenki hozza a saját hatásait, a népzen.től kezdve a távol-keletiig. Ha engem kérdezel, én is nagyon sokfélét hallgatok, de mindig van kettő-három, amit állandóan. Most épp van egy afrikai énekes, úgy hívják, hogy Salif Keita, neki a teljes életművét. Fantasztikus énekes-előadó, az afrikai zenék meg baromi érdekesek. Ha közelebb akarok menni ehhez a világhoz, az Elbow zenekar az, akiket nagyon nagyra becsülök. Nemrégiben volt egy felvételük nagyzenekarral a BBC rádió stúdiójában, és szerintem lenyűgözőek. Sok tekintetben sokkal jobbak, mint akikről idehaza hallunk. Van még néhány mérföldkő, akik megkerülhetetlenek a pop-rock zenében, de én azért mindig próbálom szélesíteni a látókörömet. Újabban például francia gyerekzenéket is hallgatok. Igaz, egy szót sem értek belőle, de gyönyörű a nyelv, és hallgatni nagyon jó... (nevet)

Hogy látjátok a jövőtöket, mit szeretnétek elérni rövid, illetve középtávon?

Péter: Én azt gondolom, hogy az Illuzio zenekarban nagyon sok minden benne van, de egy bizonyos ponton még nem jutottunk túl. Gyakorlatilag szakmai körökben mindenki tudja, hogy létezünk, de valamiért az áttörés még nem történt meg. Viszont mi ezzel annyira  nem foglalkozunk. Nem azért kezdtük el csinálni, hogy befussunk és sztárzenekar legyünk, egyikünknek sincsenek ilyen illúziói. Sokkal inkább azért, mert szeretünk zenélni. Ahogy Gergő is mondta, a délelőtti beszélgetésünkön is arra jutottunk, hogy tök jó lejönni ide és lenyomni egy koncertet, megmutatni az embereknek, mit tudunk, de most inkább a koncertprogram átalakítására, a már meglévő számaink tökéletesítésére, illetve ha sikerül, ezekből egy nagylemez összeállítására szeretnénk helyezni a hangsúlyt. Ezek a tervek fontosabbak nekünk, mint például az, hogy 70-en jönnek-e el a koncertünkre, vagy éppen 570-en. Nyilván jól esik, ha többen vannak, de a fokmérő nem ez, sokkal inkább a saját magunk által felállított mércének szeretnénk megfelelni.

Gergő: Nekem egy dolog jut eszembe, ez talán zárszónak is jó. Egyszer Dunaújvárosban játszottunk a Quimbyvel, akik nagyon normálisan és támogatóan álltak hozzánk (nyilván mi jobban izgultunk, mint ők valaha is, maximum a pályafutásuk legelejét kivéve). Arra emlékszem, hogy a basszusgitárossal, Mikuli Ferivel elmentünk egymás mellett és azt mondta, hogy ez tök jó, mert úgy érzi, mi nem akarunk minden áron mindent. Ez akkor valahogy zavaros volt nekem, rákérdeztem, hogy érti, erre ő: „Figyelj, ez a dolog – a zenétek – már létezik, nem kell bizonyítani.” Csak később értettem meg, hogy arra gondolt, mi nem akarjuk minden áron mindenen átnyomni magunkat, mindenkit bedöngölve, lejátszva a színpadról. Ez a mondat engem azóta is elkísér. Sokfelé alakulhat a sorsod, nyilván a zenekarral is rengeteg minden történhet még, de a dolgoknak van egy alapvető tartásuk, ami már örökre meghatározza az életünket.

(Fotók: Majsai Fanni - Honlap: http://illuzio.net - Videók összegyűjtve itt)

Sajnos a fentebb említett tervekhez képest máshogy alakultak a dolgok: a zenekar azóta nem lépett fel, hogy ezen a márciusi koncerten elkészítettem az interjút, nemrég pedig bejelentették feloszlásukat. Utódjuk az egyre kiforrottabb Tai Chi Teacher projekt, illetve még egy új zenekar alakult a tagok másik feléből, Nemereszt néven. Róluk egyelőre nem sokat tudni.

Illuzió - Ma sírnak, holnap nevetnek

Dalszöveg:

Eljöttek a monoton délutánok
amikor a nyakadon nem kívánok nyomokat
csak finoman nézlek, abban az értelemben

amikor majd egyedül mégy a táncba
vicceseket mondanak, az hoz lázba
keserűek lesznek az étkek, abban az étteremben

de ha majd a százat tízből futom
utol nem ér a bánatom
és a nyamvadt éjszakák
ha csókolsz majd valaki mást
duzzoghat a vágy egy döglött lovon
a gyeplőt, a kantárt eldobom
és a fonnyadt színű szád
csókol majd valaki mást

Megcsillan a kihülő vágy a szádon
lefagynak a mosolyok, s azt kívánom
tehetnénk már pontokat végre, arra a végtelenre

lehet ez a harapós héjanásza
beleremeg mind az utolsó pláza
vagy a csöndes ölelj ma még meg, hazudj a két kezembe

Ma sírnak, holnap nevetnek
a kis nők engem elfelednek
s az életemből eltipegnek, tovább...

Más Illuzió dalszövegek itt

Forrás: illuzio.net, cylex-tudakozo.hu, ldkritika.blog.hu

Képek forrása:

Búcsú és a logo: http://illuzio.net/images/bucsu.jpg

„Megkérdezték, nem vagyunk-e lezüllött drogos arcok” - Illuzio interjú: ldkritika.blog.hu