Rock-körökben is érvényes az a régi francia mondás, mely szerint „keressétek a nőt!” (Cherchez la femme). A szebbik nem képviselői látványosan, vagy csendesen a háttérben meghúzódva, múzsaként, asszonyként, alkotótársként sok-sok híres rock-csillag mellett/mögött álltak és állnak, hol a mennyeket, hol a poklokat jelentve nekik.

Muzsikus-életek, zenekarok sorsa múlott és múlik rajtuk, máskor egy-egy örök érvényű szerzemény ad nekik elvitathatatlan dicsőséget. Eric Clapton és George Harrison barátsága legendás volt zenészkörökben. Már az 1960-as években rendszeresen játszottak együtt, közösen írták a Badge című Cream-dalt, George gitározott is benne, Clapton pedig a Beatles White Albumán járult hozzá pengetésével Harrison While My Guitar Gently Weeps-éhez. Pedig két nő is volt életükben, akik szétszakíthatták volna őket.

Claptonnak szerelme George első felesége, Patti Boyd iránt közismert volt, arra azonban csak most derült fény, hogy a "Lassúkezű" későbbi párja, Lory Del Santo olasz modell és tv-s személyiség éppen Harrisont választotta, hogy "bosszút álljon" Claptonon. Az eset 1991-ben történt, amikor a két nagy muzsikus együtt turnézott Japánban. Ericet elkísérte Lory is, de kapcsolatukat addigra már örökre megmérgezte egy néhány évvel korábbi tragédia: közös gyermekük, Connor kiesett New York-i, 54. emeleti lakásuk ablakából. Ezt egyikük sem tudta feldolgozni, az asszony szerint onnantól kezdte Clapton teljesen bezárkózott, a zenébe menekült - így született meg a Tears in Heaven című dala - kibeszélni sem tudták magukból a szörnyűséget.

Harrison kapóra jött neki, mert Lory tudta: George, még ha nem is mutatja, a szíve mélyén még mindig fájlalta, hogy legjobb cimborája szerette el feleségét. (Mellesleg Patti nem akármilyen rock-múzsa volt, mert ő ihlette George még Beatles-korabeli Something-jét, Claptonból pedig olyan gyönyörű dalokat hozott ki, mint a Bell Bottom Blues, a Layla és a Wonderful Tonight). Lory és George végül egy hirosimai szállodában jöttek össze titokban. Az olasz hölgy szerint három napig tartó randevúik nem csupán szexből álltak, hanem Harrison megpróbálta a lelkét is felszabadítani, miközben, mint a keleti filozófiák és gyógymódok ismerője, lábmasszázzsal is enyhítette fájdalmát. "Harrison valószínűleg bosszút akart állni és én is. Aztán gondoskodás lett belőle. Még arra is figyelt, hogy eszem-e" - emlékezett Lory del Santo.

Az önmarcangoló Clapton nem vett észre semmit és a rövid románcnak hamar vége lett. Lory és George soha többé nem találkoztak. "Néha sajnálom, de Hirosimában átéltük a tökéletes pillanatot". Lory Del Santo jól időzítette vallomását: most jelent meg ugyanis Nagy-Britanniában Patti Boyd önéletrajza, amelynek már a címe, Wonderful Today árulkodik arról, hogy a Cream egykori gitárosához fűződő viharos kapcsolata is terítékre kerül.

Eric Clapton és George Harrison barátsága a Beatle 2001 novemberében bekövetkezett haláláig tartott. Egy évvel később az emlékére tartott londoni, Royal Albert Hall-beli koncertet nem is szervezhette más, mint Clapton. A legfrissebb hír pedig, hogy Patti Boyd lesz a segítőtársa Slowhandnek a memoárjai papírra vetésében. Pedig az 1992-es Unplugged album rezignált Layla-változata nyomán azt hihettük: Clapton lezárta a Patti-korszakot. Igaz, azóta hallhattuk ismét a régi, szenvedélyes-kétségbeesett változatot, például a tavalyi budapesti koncerten is. Közben Eric egy ideig Sheryl Crow-val futott, majd feleségül vette Melia McEnery grafikust, aki három lányt szült neki. A rock-rajongók pedig egy kicsit úgy érezték, hogy a „nyugodt családi élet” nem tett jót Clapton blues-lelkének…

De ha már a Beatles szóba került: a Fab Four történetét is átszőtték a „nőügyek”. Könnyű volt a többieknek Yoko Ono, illetve Linda Eastman nyakába varrni a Gombafejűek feloszlását, pedig inkább mindkét asszony új utakra vezette a maga párját, még akkor is, ha Yoko avantgard törekvéseinek megítélése meglehetősen „ellentmondásos”, Linda Eastman pedig, legyünk őszinték, tehetségesebb fotós volt, mint zenész. (Mellesleg amikor az amerikai fotóriporter a Liverpudliak közelébe került, eredetileg Lennont szemelte ki magának, de a két nőnek amúgy különösebb baja nem volt egymással…)

A Rolling Stones-nál még súlyosabbak voltak a dolgok, a fő vesztes ott Brian Jones volt, akitől előbb Mick Jagger szerette el Marianne Faithfullt, majd Keith Richards következett, aki Anita Pallenberget csapta le a szőke Kő kezéről. E két eset, legalábbis a Stones-krónikás Bill Wyman szerint, egy-egy szög volt Brian koporsójába, de Marianne is kis híján belepusztult, és egy évtized kellett, hogy a Sister Morphine „társszerzője” magához térjen a „halálos múzsa” szerepéből, és a rock-sanzon legnagyobb alakjává nője ki magát. Azért ma sincsen koncertje az As Tears Go By nélkül…

Jimi Hendrix „igazi múzsájának” szerepét többen is magukra vállalták, de a gitáristen nem hozott túl sok szerencsét nekik. A fekete Devon Wilsont, aki Jimi stúdióasszisztense volt, kora egyik ismert „groupie”-jaként tartották számon, aki ugyancsak randizott Jaggerrel, Jones-szal, de rajta volt „leporellóján” Eric Clapton és Duane Allman is. Hendrix neki írta a Dolly Dagger című dalát. Kokain és heroinfüggősége azonban hamar sírba vitte: rejtélyes körülmények között esett ki a New York-i Chelsea Hotel egyik szobájának ablakán 1971. februárjában. Az angol Kathy Etchingham volt Jimi legnagyobb szigetországi szerelme, akivel szakításuk után is barátok maradtak, de a lány előbb olyan szerzeményeibe vitte be szellemét, mint a Foxy Lady, a Wind Cries Mary (ugyanis Mary volt a középső neve) és a csodálatos 1983.

A német korcsolyabajnok-festőnő Monika Dannemannak, Jimi utolsó szerelmének már csak a bűnbak szerepe jutott. Szinte minden Hendrix-életrajz kiemelte, hogy késlekedett a mentők riasztásával, amikor rátalált az eszméletlen gitárosra. Kathy előbb úton-útfélen azt nyilatkozta, hogy „ha ő maradt volna Jimi mellett, még mindig élne”, majd 1995-ben, miután Monika megjelentette az The Inner World Of Jimi Hendrix című könyvet, Etchingham pert is indított ellene, mert abban Kathyt notórius hazudozónak nevezte. A bíróság 1996 áprilisában Monika ellen ítélt, akit két nappal később öngyilkos lett. Dannemann azért hagyott más nyomot is a rockban: egy ideig élettársa volt Uli Jon Roth-nak, a német gitárvirtuóznak, és több lemezének borítóképét ő festette. A végzetessé vált Hendrix-könyvnek pedig Uli írta az előszavát…

Tragikus véget ért Kurt Cobain és Courtney Love, valamint Michael Hutchence és Paula Yates (Bob Geldof korábbi felesége) kapcsolata: mindkét zenész öngyilkos lett. Persze az ő együttlétük már sokkal inkább a pletykalapok oldalaira tartoztak. Elég viharos, ráadásul szakmabeli választásai voltak Nick Cave-nak is: előbb Polly Jane Harvey-jel jött össze, majd Kylie Minogue hálózta be őt egy rövid időre. Peter Gabriel és Sinéad O’Connor 1992 táján egymást vigasztalták éppen tönkrement párkapcsolatuk után. Lou Reed és Laurie Anderson esetében viszont már nehéz lenne megmondani, hogy ki kinek az ihletője, hiszen mindketten olyan életművet hoztak magukkal közös testi-lelki otthonukba, hogy már ezért érdemes volt találkozniuk. Igaz, ők már igencsak érett korban kötötték össze életüket, nem úgy, mint Steve Hackett és Kim Poor. Az angol gitárművész és festőnő felesége együtt alakították ki önálló stílusukat – egy Hackett-lemezt már külsejéről messziről meg lehet ismerni, hiszen azon 1975 óta Kim képei láthatók.

Inkább a „Pygmalion”-kategóriába tartozik Paul McCartney és Mary Hopkin, valamint David Gilmour és Kate Bush esete. Macca felfedezte egy tehetségkutató versenyen a 18 éves wales-i kislányt, és első (egyben utolsó) világsikerének, a Those Were The Days című orosz emigráns dal feldolgozásának producere lett. Aztán jött Linda, és Maryt ejtette. Az énekesnő három év múlva férjhez ment Tony Viscontihoz, a neves producerhez, de első nagy dobását többé nem tudta megismételni. Kate szerencsésebb volt: még gimnáziumba járt, amikor egy családi barát eljuttatta néhány dalának felvételét a Pink Floyd gitárosához. Gilmour kijárta neki az EMI-felvételt, de Bush annál erősebb egyéniség volt, hogy a továbbiakban „mentorából” éljen. Pedig akár más utat is bejárhatott volna, mert táncot és pantomimot tanult Lindsay Kempnél, aki korábban David Bowie mestere volt.

És ha már Múzsákról, és alkotópárokról beszélünk, aligha van stabilabb páros kedvelt műfajainkban a Lady Barbara Thompson - Jon Hiseman kettősnél. Jövőre lesz 40 éve, hogy házasok, és azóta együtt zenélnek. Köztudott, hogy Barbara nemcsak névadója a Colosseumnak, hanem már az első időkben is rendszeresen közreműködött az együttes lemezein – ő hangszerelte például a Valentine,s Suite-ot – ezért is volt magátó értetődő, hogy Dick Heckstall-Smith után ő vette át a szaxofont a bandában. Közben már 1975 óta működik a Paraphernalia, amelyben Barbara a főnök, Jon „csak” a dobos, és a lemezek producere. Kevésbé ismert, de legalább ennyire szilárd Keith Tippett jazz-zongorista és felesége, Julie Driscoll kapcsolata. Julie pályáját Brian Auger & The Trinity együttesével kezdte a jazz-es elemekkel tűzdelt rock-blues jegyében, majd avantgardabb irányba ment el az 1969 című, 1971-es albumával, amelyen Tippett is játszott. A King Crimson „kültagjaként” is szereplő zenész végül elcsábította az izgalmas hangú Julie-t keveseknek szóló kísérleteihez.

Tom Waits élete fordulópontjához érkezett, amikor 1980-ban Francis Ford Coppola One From The Heart című filmjének forgatásán találkozott Kathleen Brennannel. Kathleen nemcsak igaz társa lett az addig magányos, magának való muzsikus-színésznek, hanem egészen új irányba vitte el az addig a blues-ból és az 1950-es évek amerikai zenéjéből táplálkozó Tomot. Brennan ugyanis egy időben Captain Beefheart menedzsere volt, összeismertette egymással két nagy különcöt és a 80-as évektől Waits folytatta bizonyos fokig azokat a kísérleteket, amelyek a Kapitánynak a zenétől való visszavonulásával félbemaradtak. Így születtek meg olyan lemezei, mint a Swordfishandtrombones (1983) és a Black Rider (1992).

Leonard Cohen nem véletlenül írta meg 1978-ban a Death of A Ladies’ Man (Egy nőbolond halála) című kötetét (Szemelvények olvashatók belőle Göbölyös N. László honlapján, http://testlelkek.verslista.hu ): mindig is imádta a nőket, és a nők is őt. Még Janis Joplint is meghódította annak idején egy éjszakára, így született meg a Chelsea Hotel című dala. A Suzanne és a So Long Marianne egyaránt olyan asszonyokról szól, akiknek férjeik eredetileg Leonard barátai voltak, de a Famous Blue Raincoat is egy szerelmi háromszög története. Később háttérénekesnői közül válogatott: hosszú ideig a legközelebbi viszonyt ápolta a gyönyörű félvér Sharon Robinsonnal, akivel több lemezt is készítettek közösen, - együttes szerzeményük például az Everybody Knows - de közben Sharon saját jogán is neves dalszerző és előadó lett. Az utóbbi években Cohen a polinéziai származású Anjani Thomast vette védőszárnyai alá, de egyben el is indította önálló énekes-szerzői útján is. Sharon 21, Anjani 24 évvel fiatalabb a kanadai költő-énekesnél, de egy igazi férfi 70 felett is az…

(forrás:Rockháló)