“Fekete-zöld madárijesztő
így ismert ő
kalapján madár fészkelt
mind szalmával bélelt
deő nem figyelt

egy mezőn állt hol gabona nőtt
nem gondolkodott karja nem mozgott
csak ha a szél durván ráordított
s egércsorda alatta átfutott
egy mezőn állt hol gabona nőtt
fekete-zöld madárijesztő
szomorúbb mint én
de sorsának megadta magát
mert az élet nem kedvese
bár nem gondol vele
egy mezôn állt hol gabona nőtt”
(Scarecrow)

1967 nemcsak az angol-amerikai „szeretetnyár” miatt maradt fenn a rock-történetben, mint fordulópont. Egyike volt azoknak az éveknek, amelyek azóta is meghatározzák a rock menetét, mert az alapvető műfajokban megszülettek a referencia-együttesek és velük a referencia-lemezek is, amelyek nélkül épp úgy nem lehet a húrok pengetéséhez fogni, mint ahogyan egy klasszikus zenész sem lehet felkészült Bach, Mozart vagy Bartók ismerete nélkül. E sorba illeszkedett be abban az évben a Pink Floyd is.

Miközben az Egyesült Államokban a békére, zenére, szeretetre váró fiatalok Kaliforniába zarándokoltak, fővárosuk San Francisco lett, kollektív áhitatuk színhelye pedig Monterey, elképesztő zenerobbanást hozott a brit rock-életben 1967 nyara. Miközben új szakaszába lépett a Beatles és a Rolling Stones mesterségesen is szított "vetélkedése", csúcspontjára ért a szigetországi blues-hullám – John Mayall és a Cream mellett beindult a Fleetwood Mac, a Savoy Brown, a Ten Years After, a Taste - egymás után tűntek fel az egy szál gitárral kiálló dalnokok (Roy Harper, Nick Drake, David McWilliams) megszülettek az első fúziók rock és klasszikus zene között (Procol Harum, Moody Blues, Flower Potmen) és virágzásnak indult a jobb híján "progresszív" rocknak nevezett száz virága. Ennek egyik oldalhajtása volt a zene, amely az űrbe vitte témájával és hangzásaival a hallgatót. Ebből nőtt a műfaj egyik állócsillaga a Pink Floyd, amelynek első albuma, a The Piper at The Gates of Dawn, 1967. augusztus 5-én jelent meg.

A Syd Barrett gitáros-énekes, Roger Waters basszusgitáros-énekes, Rick Wright orgonista és Nick Mason dobos alkotta kvartett akkor már egy éve a londoni underground klubok egyik kedvence volt. Törzshelyük az UFO (Universal Freak Out) volt – ugyancsak itt kezdte pályáját velük párhuzamosan a Procol Harum, a Soft Machine, a horror-rock brit mestere, Arthur Brown, de róluk majd máskor szólunk - amelyben 4-5 órás, pokoli hangerővel, fényjátékokkal, roboszkóppal, diapanorámás vetítéseikkel komplex "utazásban" részesítették a közönséget, amelynek ehhez még az akkor divatos kábítószerekhez sem lett volna szüksége a teljes elszálláshoz. E szerekkel maguk a muzsikusok is éltek, elsősorban Barrett, aki a zenei kísérleteit összhangba állította saját tudatának a végletekig való tágításával. Ezt vitték át első albumukra, amelynek címét Kenneth Grahame angol meseírótól kölcsönözték. A borítón a zenészek megsokszorozódva látszanak. Harminc éves pályafutásuk alatt a Pink Floyd tagjai ezután már csak egyszer szerepeltek arcukkal címlapon, a két évvel később megjelent Ummagummán.

A Beatles stúdiójában, az Abbey Roadon felvett lemez első változata még mono változatban jelent meg, csak egy hónappal később sztereóban, amely azért is megdöbbentő, mert a Floyd már ekkor is sokat játszott az olyan különleges hangzásokkal, amelyek igazán csak sztereóban érvényesülnek: a torzított hangszerek mellett az ipari zenei behatások, biciklilánc-csörgések, madárhangok egy egyszerű kakukkolástól egy baromfiudvar lármájáig minden belefért.

Az "űrtéma" a két lemezoldal elejére került. Az Astronomy Dominéval indul az album, amelyben Barrett visszhangos gitárokkal olyan hatást kelt, mintha a hang elliptikus köröket írna le a bolygóvá vált hallgató feje körül. A négy perces darabot egészen 1971-ig játszották koncerten alaposan kibővítve, majd utolsó, 1994-es turnéjukon újra elővették. A második oldalt viszont félig megtölti az Interstellar Overdrive, a korai Floyd védjegye. A zenekari legendárium szerint a darabot a stúdióban járkáló menedzser, Peter Jenner dudorászása ihlette. Nem más, mint egy ereszkedő gitár-akkordsor közé ékelt rögtönzés, valóságos kozmikus hulladék-temető, amelynek tartalma és időbeli térfogata állandóan változott élőben, a zenészek hangulatától függően. Létezik 20 perc feletti változata is - a pszichedelikus rock egyik csúcsteljesítménye a maga örök befejezetlenségében. A YouTube több változatban is kínálja, olyanban is, amikor már nem Barrett, hanem David Gilmour gitározik benne – a „kiütés” garantált…

Ez a darab ihlette meg Stanley Kubrickot a 2001: Űrodüsszeia fényfolyosó-jelenetéhez, és csak a banda körüli bonyodalmak miatt hiúsult meg a tényleges együttműködésük. Kubrick 1971-ben újra megpróbált szót érteni a csapattal, hogy az Atomheart Mothert felhasználhassa a Mechanikus narancs című filmjében, de Waters ezt elutasította. Ennek ellenére manapság ugyancsak a YouTube-on láthatók olyan klipek, amelyek ezt a zenét használják fel a Narancsból vett képsorokhoz, ellenben többen is illusztrálták a fényfolyosó jelenettel egy másik Floyd-alapművel, az Echoes-zal.

A lemez többi darabja is figyelemre méltó: a Barrett macskáját megörökítő Lucifer Samet Waters basszusa teszi ördögivé. A Matilda Mother egy másik brit szerző, Hilaire Belloc Tanulságos mesék gyermekeknek című versgyűjteménye nyomán készült, amelyben az engedetleneket mindenféle szörnyűségek érik.

“volt egy király ki uralta a földet
parancsolt felségeset
egy skarlát sas ezüst szemébôl
ezüsttel szórta be a népet
Ó Anya mesélj még...

miért hagysz itt hogy
gyermekdalon függve várjak
minden ragyog ha elolvasod
a fekete ákombákomokat

lépj át a sodráson
facipôvel
csengess a királynak
legfrissebb hírekkel
ezer ködlovag magasabbra
hágott
mit valaha mert

álom és ábránd
mást jelent ám

mióta e szobában élek
babaház-sötétben ôsillatot érzek
és a tündérmesék
napfényes felhôre ültetnek
hogy csak
lebegjek

Ó Anya mesélj még...”

A Floyd itt az elalvás előtti állapotot tudta a zene nyelvére lefordítani. A Flaming szövege igazi szürreális képsor, miközben a hangok megint egy „se itt, se ott” helyzetet ábrázolnak.

“dunnámon magamban fekszem
kék felhôk között hejhó
látlak de te nem látsz engem

ködös harmaton nyújtózom
egyszarvún ülök nem félek
nem hallasz ám minden hallok

boglárkacsészék fénylenek
gyermekláncfűn alszom végtelen
nem érintelek de elérlek

csillagégen átzúdulunk
telefonon utazunk
hejhó egyre feljebb
így a jó”

A Pow R. Toc H egy zongorafutam téblábolása sűrű zajdzsungelben. Az első oldalt záró Take Up Thy Stethoscope and Walk Waters dala a "kényszerzubbony-rock" jegyében, Barrett idegbeteg gitárjával, Mason dörömbölésével és Wright legalább annyira túlhevült orgonájával. Pedig akkor hol volt ő még a The Wall elmebajától!

A túloldalon az Interstellar Overdrive-val összenőtt The Gnome afféle modern kuplé. A Chapter 24 keleti meditációk hangjait oltotta bele a nyugati dallamokba: a legősibb kínai filozófiai szöveg, a Ji King adta az ötletet Sydnek. A The Scarecrow-ban, miközben lovas kocsi zörgése szól, Barrett dallamvezetése olyan, mintha már teljesen független lenne akaratától.

“hat szakasza van egy mozdulatnak
a hetedik visszatérést hoz
a hetes szám az ifjú fény
amikor minden sötétség egyesül

változol és gyôztes leszel
ha jössz s mész s nem tévedsz el
jó szerencsét hoz a cselekvô alkonyat

az idô a téli napforduló hónapja
amikor változások jönnek
mennydörgés a földön a Mennyek átka
elpusztul minden egyszer s mindenkorra

változol és gyôztes leszel
ha jössz s mész s nem tévedsz el
jó szerencsét hoz a cselekvô alkonyat
napkelet

hat szakasza van egy mozdulatnak
s a hetedik visszetérést hoz
a hetes szám az ifjú fény
amikor minden sötétség egyesül
alkonyat napkelet”


Ez jellemzi a Bike-ot is, amely a lemez zárásaként óriási kakofóniába torkollik.

“van egy bringám ha akarsz mehetsz rajta
csengôje van és kosara
és minden csak hogy jól fessen
neked adnám de kölcsönvettem

Te vagy a Lány ki kellesz nekem
odaadnám amit csak akarsz
mindenem

köpenyem van tiszta móka
hol vörös hol fekete kifordítva
hónapok óta hordom
jól nézek ki úgy gondolom

Te vagy a Lány ki kellesz nekem
odaadnám amit csak akarsz
mindenem

van itt egy egér
házatlan szegény
Gerardnak hívom
miért magam sem tudom
bár vénül már de azér'
még mindig jó egér

Te vagy a Lány ki kellesz nekem
odaadnám amit csak akarsz
mindenem

itt egy gyömbérkenyér-banda
itt is ott is van belôlük elég
vegyél belôlük egy párat
tányérodon várnak

Te vagy a Lány ki kellesz nekem
odaadném amit csak akarsz
mindenem

ismerek egy dallamos szobát
néha rímel néha dobban
de legtöbbször
idôre robban
talán munkába állhat
egy másik sarokban”

A hagyományos média elviselhetetlennek tartotta a lemezt és még arra is figyelmeztették egy tv-műsorban a zenekart, hogy nem maguknak, hanem a közönségnek játszanak. A szaksajtó viszont az első pillanattól kezdve az egekig magasztalta. "Agyrobbantó hangzás", "sodró kalandok szédítő gyűjteménye" - írták róla. Elragadtatásának adott hangot Paul McCartney is.

Syd Barrett nem bírta sokáig saját elméjének tempóját. Még dolgozott a következő Pink Floyd-albumon, az A Saucerful of Secretsen, de annak megjelenésekor, 1968 júniusában már nem volt velük - David Gilmour lépett a helyére - kínkeservesen összetákolt még két szólólemezt a barátok segítségével (The Madcap Laughs, Barrett) majd megkezdte közel négy évtizedes remete életét. Egyik utolsó dalának, a Word Songnak szövege mindennél beszédesebb, bár esztéták és elmebúvárok élvezettel csámcsoghatnának rejtett értelmein.

“acélos hamvas glicerin arany
kecske karmazsin
arany helyi raktár típus étel
vad nemzeti tó zászló
zsilip búgócsiga szekta
hôség hélium ólom csupasz állapot
találmány középkori
fénytörés frakció ultra-tett
vadász érdek golyó piac

teher folyadék neon forraló
agyar dzsungel
fô jel kés konyha
öntvény szerelem tükör penész
mykenei sánc pipacs gumi
radar foszlány
cukor kripta
ezüst döfés bádog cékla
répa elefántcsont gyümölcs réz selyem

szőnyeg távol pigmeus rejtek csomag
farkas puding szalma
esőcsepp fröccsek rámpák
kaméleon préri hüvelyek ravasz
múzeum skálák tér ultra
térképen túl rés
vulkán hiába roncs taktika
apály vonók völgy kéz
fertôz ihlet szellő bujaság olvadás
te gamma találka
ritkán jel sziget aranykorál”


A Pink Floyd pedig, még évekig Barrett hatása alatt és örökségével – egyesek szerint a Wish You Were Here-ig, mások szerint egészen a The Wallig - elkezdte diadalmenetét a világhír felé.

(forrás:Rockháló)