Ray Charles Robinson

(1930. szeptember 23 - 2004. június 10.)

húszszoros Grammy-díjas amerikai zongorista, énekes, zeneszerző

Ray Charles Robinson a soul zene koronázatlan királya volt, aki Sam Cooke és Jackie Wilsonnal együtt a stílus fejlődésének egyik legnagyobb előmozdítójának számított.

Azon kevés zenészek egyike volt, akiknek tehetségét korán felismerte és elismerte a kritika. A soul mellett a rythm&blues és a jazz területén is maradandót alkotott.

Stílusa olyannyira egyéni, hogy Elvis Presley mellett ő volt az, akinek zenéjét senki mással nem lehet összetéveszteni.

Életében 12 Grammy-díjat kapott, majd halála után, 2005-ben még nyolcat.

Gyermekkorát tragédiák árnyékolták be: 5-6 évesen elvesztette öccsét, majd alig 7 éves korában glaucoma következtében megvakult. 15 évesen újabb tragédia érte: elvesztette a szüleit.

A vakok St. Augustinei intézetében tanult zenélni, majd szülei halála után Floridában zenészkedett, amíg elég pénzt gyűjtött ahhoz, hogy Seattleba költözzön.

A negyvenes években jónéhány popos hangvételű blues felvételt készített, melyeken Nat King Cole és Charles Brown hatása érződik.

Első Top10 felvételét 1951-ben készítette "Baby Let Me Hold Your Hand" címmel.

1952-ben szerződtette az Atlantic Lemezkiadó, és ettől kezdve használta a Ray Charles nevet.

Egyéni stílusa többirányú hatás révén alakult ki, dalaival rendszeresen feljutott a sikerlistákra.

Az ötvenes évek elején egy időre New Orleansba ment, és a Modern Jazz Quartett-tel készített felvételeket.

A kritikusok 1955-re teszik azt a momentumot, amikor Charles igazán rátalált saját hangjára: ekkor jelent meg ugyanis az "I Got A Woman" című, ma már klasszikusnak számító dala. Itt jelent meg énekében előszőr a gospelben honos "szakításos" technika, mely a továbbiakban oly jellemző volt rá.

Az ezt követő években csak úgy ontotta magából a sikerszámokat: "This Little Girl Of Mine", "Drown In My Own Tears", "Lonely Avenue", "What'd I Say".

A hatvanas évek elején az Atlantic-tól az ABC-hez igazolt, ahol nagyobb szabadságot kapott saját felvételeinek igazgatásában. Eklektikus ízlésének megfelelően albumain állandóan kísérletezett, de mindegyiken felismerhető volt a tipikus Ray Charles-hangzás.

Népszerűsége egyre inkább nőtt, ami nem csoda, hiszen olyan számokkal szerepelt a slágerlistákon, mint a "Georgia On My Mind", "You Are My Sunshine", "Crying Time". 1966-tól kezdődően zenéjében túlsúlyba kerültek a rock és blues-elemek, ami által maradandó hatást gyakorolt a rock olyan előadóira, mint Joe Cocker, Stevie Winwood vagy Van Morisson.

A hetvenes években új felvételek helyett inkább koncertezett, 1971-ben hazánkba is eljutott. Lemezein egyre inkább a régi nagy számok újabb verziói szerepeltek, de ekkor már Ray Charles nem egyszerűen egy zenész volt, hanem - akárcsak Aretha Franklin -nemzeti intézmény. Zenetörténészek szerint ő volt a legnagyobb hatással a fekete zenére.

1980-tól kezdődően egyre többet foglalkoztatták filmekben, ahol egyszerűen önmagát kellett alakítania: Blues Brothers, Moonlightning, Who's The Boss.

A "We Are The World" c. kislemez egyik vezéralakja, fellépett az 1990-es New York-i John Lennon emlékkoncerten is.

1991-ben Grammy-díjat kapott az "I'll Be Good To You" c. daláért. 1992-ben megkapta a NARAS életmű-díjat, 1994-ben pedig helyet kapott a Rock Dicsőségcsarnokában.

Élete utolsó pillanatáig aktív énekes volt, 2000. júliusában Olaszországban és Horváthországban koncertezett.

2004. június 10-én hunyt el, de szerencsére igen gazdag zenei anyagot hagyott ránk, mely még évtizedekig lázban tartja majd a zenei műgyűjtőket.